2011-ben 43 éves lettem ……nem fájt, csak úgy éreztem, már minden feladatot teljesítettem, s ami még előttem állt volna, az untatott, vagy fárasztott.
Férjem „háttérharcosaként„, már eleget tettem kötelességeimnek, szerettem őt és büszke is voltam rá, de ezt már nem tudtam vele úgy éreztetni, ahogyan megérdemelte volna. Úgy éreztem, én is többet érdemelnék, de nem tudtam megfogalmazni, mi hiányzik. Kezdődő depresszió? Nem gondolkoztam ezen …
Aztán egy napon férjem vitt el egy menhelyre, ahol több, mint 250 kutyus volt. Nem tudtam magammal mit kezdeni ott. Szerettem volna segíteni, de nem láttam, hogyan kezdjek hozzá. Néztem a szomorú kutya szempárokba, azt olvastam ki belőlük: „úgysem engem viszel haza”. Nagyon lehangolva mentem el onnan, nem akartam visszatérni, de nem hagytak nyugodni a szempárok. Álmomban is láttam őket. Aztán egy hét múlva megint ott voltam a rácsok előtt. Már nem kérdeztem, mit segítsek.
Nem az emberek érdekeltek. Pórázt kértem, és egy kezdő sétáltatónak való kutyust, akit sétálni vittem a közeli szőlődombok közé. Persze kihúzta a fejét a nyakörvből és csak az árokba vetődve tudtam elérni, hogy ne szökjön meg az első alkalommal. Aztán, az első bonyodalmak után – senki sem látta 
😊 – elindult az igazi séta. Fokozatosan ragadt át rám a kis fekete kutyus boldog, felszabadult kedve. Mintha a póráz valamiféle közvetítőként továbbította volna felém mindazt, amit ő érzett. Aztán ültünk a dombon
a napsütésben, simogattam kis védencem fejét és igazán boldognak éreztem magam. Úgy éreztem, végre adhattam valamit, és nem is volt nehéz. Még 4-5 kutyust sétáltattam aznap – sajnos a 250-ből ez igazán nem volt sok – és hazamentem. Aznap jól és nyugodtan aludtam, miután figyelmeztettem saját kis falkám tagjait, hogy nagyon jó dolguk van, és ezt talán nem is tudják. Egyre gyakrabban jártam sétáltatni, úgy éreztem, megtaláltam… Segítettem gazdihoz juttatni kutyusokat, írtam magyarul és német tudásomat is kihasználva a „jellemzéseket” négylábú barátaimról. Közben sokszor elgondolkoztam, vajon ők hogyan jellemeznének engem? És az évek során rájöttem, az a legjobb a velük való kapcsolatban, hogy ők mindig úgy fogadnak el minket, ahogyan vagyunk – gyűröttnek vagy merevnek, kövérnek vagy csontkollekciónak, bőbeszédűnek vagy éppen hallgatagnak.
Ők a társat látják bennünk, ha ezt csak arra a húsz percre tehetik is, amíg egy séta vagy egy közös játék tart, de elfogadnak bennünket társuknak azonnal és feltétel nélkül.
Örülnek minden törődésnek, és nem megfelelni akarnak, hanem mi felelünk meg nekik. Persze akadnak köztük, akiknél ez első pillantásra nem látszik megvalósulni, de csak egy kis türelem kell, és munkám során újra és újra elcsodálkozom, hogy ezek a csodálatos lények hogyan képesek – sokszor elképesztő mértékű szenvedések, csalódások után – ilyen bizalmat táplálni az ember iránt .
Akárhogyan is teszik ezt, köszönöm nekik. Ők tették teljessé az életemet. Az örömeikkel, bizalmukkal, ragaszkodásukkal. Azzal, ahogyan nap mint nap elfogadják azokat a – meglehetősen csekély – kis adományokat, melyekkel létükön próbálunk könnyíteni. Ők a menhelyen élő kutyusaink. Mind egy-egy csodálatos lény, a maga nemében mindegyikük egy leendő társ, aki majd nemcsak elfogad, de boldoggá tesz TÉGED. Imádjuk őket és ha Te is látni akarod, miért, csak el kell jönnöd hozzánk, hogy találkozhass velük. Az Ebárvaház kutyusaival 😊.
