Kutya. Azt hiszem, ez a szó a mai kor emberének mindenképp különleges tartalommal bír. Azt mondják, a kutyás ember másfajta szívvel él. Talán van egy tartománya a lelküknek, ami a “nemkutyások” számára teljesen érthetetlen.
Többek szerint a kutya sok esetben gyerekpótló, társpótló, magányt oltó. Szeretni tanít. Igen, talán ezt a kifejezést használják a legtöbbet. Mert azzal, hogy a kutya mindenképp szereti a gazdáját, legyen az bármilyen helyzetben, állapotban, létezésben, a feltétel nélküli szeretet legszebb, legékesebb mintáját adja.
Azt hiszem, az én lelkem fele kutyából van. Már egészen kicsi koromban éreztem ezt. Szerencsés gyermek voltam, mert állatok között nőttem fel. Cicák, nyuszik, malacok, tyúkok, kakasok vettek körbe abban a falusi házban, ahol hét éven keresztül éltünk a nagymamámmal. Az élet természetes rendjébe beletartozott az állatok tisztelete. Az osztozás a létezésben.
Aztán ebbe az élettérbe becsöppent egy kiskutya. Számomra az a szó, hogy állat, nagyon fontos és szép jelentéssel bír – mégis, miután megérkezett ez a pici lény, a kutyát többé semmiképpen nem tekintettem állatnak. Azt hiszem, akkor kezdtem hinni az angyalokban. A kis szőrös lények formáját felvevő angyalokban, akiknek fénylő lelke átmelegítheti az emberi szíveket.
Vannak ismerőseim, akik rettegnek a kutyáktól. Valami régi, gyerekkori trauma, egy kutyaharapás nem feledhető emléke miatt, vagy épp látszólag ok nélkül. Bizalmatlanok, és azt mondják, a kutya kiszámíthatatlan, bármikor történhet valami, ami miatt bekattanhat. Soha nem engednének be az otthonukba, a szívükbe egyetlen kutyát sem.
Vannak, akik nem félnek a kutyáktól, csak nem értik, mire fel ez az egyre nagyobb kutyaimádat a világban – hogy miért kutyákkal pótolják az emberek az érzelmi hiányaikat. Miért helyezik sokszor a családtagjaik elé őket? Szerintük az ember nem veszi figyelembe, hogy a kutya állat. Helytelenítik, hogy sokan emberként kezelik őket. Emberi érzelmekkel ruházzák fel, emberi elvárásokat támasztanak feléjük. “Ez nem jó” – mondják.
Akkor jártam először állatmenhelyen, amikor örökbefogadtunk egy csau-csau kislányt. Láttam azt a rendkívül áldozatos munkát, amit az ott dolgozók és az önkéntesek végeznek, és láttam a kis szeretetkoldusokat is. Megszakadt a szívem.
Ginit hazahoztuk. Azt mondták, valószínűleg egy dobozban tartották és bántották is, mielőtt kidobták. Vadóc volt, kiéhezett, azt hittem, a kezemmel együtt eszi meg az ételt. Látszott, hogy a hirtelen mozdulatokat kerülni kell, mert félelmet keltenek benne, jönnek a rossz emlékek.
Egy nap zenét hallgattunk, a zenében pedig kisgyerek hangok voltak. Ez a kis kidobott lény pedig szinte extázisba került. Érezhető volt, hogy a gyerekhangok felidéztek valami emléket régről, a régi otthonból, ahol elárulták őt, de mégiscsak az volt az otthon. Aztán persze begyógyítottuk a sebeket, és már mi lettünk a családja. Az igazi.
Kutya. Itt vannak a szívemben örökre mind, akik már nincsenek velünk. Bendzsi és Lilipedig – a legnagyobb boldogságomra – most is itt szuszog csöndesen. Azt hiszem, már közös nyelvünk van. Egybe vagyunk gyúrva ebben a szavakon és fogalmakon túli világban, amelyben egyáltalán nincsenek határok. Ahol a teljes figyelem természetes módon létezik, és a kötődés túlmutat az időn. Túlmutat mindenen, amit az emberi elme képes birtokolni, korlátozni.
Kutya. A szó kinek-kinek a saját története, tapasztalata szerinti jelentéssel bír. Semmi, épp csak valami – vagy minden. Talán mindannyian szeretnénk olyan egyértelműen és örökre átadni magunkat egy kapcsolatban a másik embernek, ahogyan ezt ők teszik velünk. Ám bármit is gondoljunk róluk, mindenképp közelebb hoznak minket egy világhoz, melyben egyszerűen kötelező érezni, játszani, önfeledtnek lenni. Azt hiszem, ez az igazi varázslatuk.
Cikk eredeti forrása:
