Ha tudnék,most sírnék….
Elsiratnám a világ kegyetlenségét.
De mivel nekem ez nem megy,hát zokogok belülről,s könnyeim lelkemben duzzadnak forrásból érré,majd patakká,s folyóvá duzzadva torkollik hatalmas zuhatagba!
Sós-bús könnyeimbe,édes íz vegyül,hisz jó és rossz érzés az,ami lelkemet egyaránt marcangolja most!
Segítségkérés érkezett,mely szerint egy ismeretlen,nagytestű kutya,beszaladt egy udvarra,elbújt a bokorba és nem hajlandó kijönni.
Bizalomra adott okot,hogy a közvetve segítséget kérő úriember, kifejezte abbéli szándékát,hogy örökbe fogadná szegény párát,ha nem leljük meg valódi gazdáját.
A helyszínre érve,a kerítés és a bokor között kuporgó szőrcsomót láttam.Közelebb lépve,belenézhettem egy csípás,szomorú,tompa, könyörgő,de mindemellett gyönyörű szempárba.
Olybá tűnt,ez az állat,csak egy tenyérnyi helyet keresett,ahol utolsó,végtelen álomba szenderülhet,feladva mindent,amit az élet valaha is jelentett számára. Rozzantságában is tekintélyes méretű testét,megpróbálta minél kisebbre összehúzni,hogy tényleg(de tényleg!),a legkisebb problémát okozhassa a körülötte lévő embereknek.
A hangom hallatán,a szemembe nézve,csak azt sugallta:
„-Kérlek,hagyj meghalni! Nincs semmi,ami itt tarthatna!Nincs gazdám,nincs ételem,nincs erőm,nincs életem!”
Ezt nem engedhetem harc nélkül,úgyhogy tovább beszéltem hozzá.
Becéztem,szólongattam,közben kibontottam egy zacskó jutalom falatot,s kivettem az első darabot,amit rögtön az orra alá dugtam.
Először közönyt erőltetett magára,de amikor a szájához érintettem
az inycsiklandó étket,győzött a mardosó éhség,az életösztön.
Akkora elánnal tátotta ki hatalmas száját,hogy a 15 cm hosszú jutalomfalattal a fél kezem is eltűnt a pofájában. De a mohó étvágy ellenére is vigyázott,nehogy kárt tegyen bennem.
A másodikat még nagyobb mohósággal,de a remény csillogásával a szemében kapta ki a kezemből.
Mondtam,ha szeretne még,ki kell jönnie a bokorból,úgyhogy kihátráltam néhány lépést.
Szó szerint kirontott a bokorból,egyenesen hozzám. Az étel reménye annyira felcsigázta,hogy már képtelen volt kivárni,míg kiveszem a következőt,zacskóstól kezdte falni az ételt,alig tudtam kivenni a szájából,hogy letépjem a nylont ,segítve,hogy felfalhassa az egészet.
Végre szemrevételezhettem,ezt a szerencsétlen jószágot. Tekintélyes méretét,rozoga,csontos testét,lógó csecsbimbóit,melyeket valaha akár félszáz kölyök szophatott mohón,kiszívva az életet ebből a nyomorúságában is gyönyörű jószágból.
Azt láttam,a valamikori „gazda”,arra szép summát költött,hogy a kutya fülét divatosra vágassa,de arra már sajnálta a néhány ezrest,hogy chipet ültessen belé.
Hogy honnan- és hogyan került oda,nem tudhatom,de ahogyan
belenéztem újra azokba a szemekbe,a reményt láttam és a kérdést: „-Adsz még?”
Amikor a földre hullott darabokat összekuporgatva az orra elé toltam a maradékot és a félig nyitott szájába belátva megláttam fogatlan ínyét,azt hiszem,a szívem,egy kicsit megszakadt…
Soha,soha,de SOHA nem fogom ezt megérteni. Hogyan juthat az ember leghűségesebb társa ilyen sorsra???
Kocsiba tenni gyerekjátéknak bizonyult,a bizalom,szinte kézzel fogható,magától értetődő,mégis hátborzongató és megtisztelő volt.
Megkaptam a címet,ami a reményt,az életet jelentette számára. Az út rövid volt,hiszen az utca azonos,csak a házszám más.
A „megtaláló”,vagyis a reménybeli gazdi,már az utcán várt,türelmetlenül,pedig három percbe is „beletelt”,míg odaértem.
Beálltam,ajtó kinyit,kutya kiszáll,vártam,hogy iszkolna,de nem ment tőlem két lépésnél távolabb,így hát együtt kezdtünk „felfedezni”.
Hatalmas tér,sok zöld,rengeteg árnyas hely,mind-mind egy ilyen kedves,öreg matrónának való,akitől már nem várják el,hogy őrjöngve üldözze a postást.
Hamar konzerv kerül,”terülj asztal”,a mohóság megmaradt. Aggódtam is,nehogy hányjon.
Közben előkerült a lakótárs is,egy kedves cica,aki tökéletesen passzol,egy ilyen kedves,nyugodt,öreg hölgy budoárjába.
Próbáltam fotózni,de folyton hozzám akart jönni,így szinte minden kép elmosódott lett,végül az új gazdi fülvakarászására,picit nyugton maradt.
Nehéz szívvel búcsúzva tettem fel a kérdést,mi lesz a neve?
„-Picúr.Minden kutyának ez volt a neve…”
Üsse kő,csak szeressék,arra a pici időre,ami még van neki!
Magamban én mégis elneveztem Öreg Grófnőnek…
Hát jó éjt Öreg Grófnőm,hajtsd bizakodva álomra gyönyörű fejed!
Legyen szép az álmod,s ez az álom folytatódjon a reggeli ébredés után is! Élj boldogul!
Holnap látjuk egymást!!!!
