Minden kutya a mennybe megy?

Ha az interneten rákeresünk a Lélek szó definíciójára, szinte minden oldalon hasonló magyarázatot találunk, mint az alábbi:

• Az emberben az életnek és a személyiségnek a testtől független létezőként képzelt hordozója. Az ember belső valósága. 

A legtöbb elgondolás szerint a lélek tovább él a test halála után is – egy “jobb helyen” vagy egy másik testben. De ahogy azt a definícióban is olvashatjuk, ez az emberekre vonatkozik. Vajon mi a helyzet az állatokkal? Nekik is van lelkük?

Ha feltesszük ezt a kérdést egy állatszerető embernek (és legyen szó bármilyen állatról: kutyáról, macskáról, lóról, vagy éppen egy papagájról), minden bizonnyal azonnal rá fogja vágni a választ: IGEN! Hiszen hogy is lehetnének egymástól ennyire különbözőek, hogy lehetne mindannyiuknak más-más egyénisége, ha “nincs lelkük”? Elegendő belenézni egy kutya szemébe, hogy érezzük: nem csak egy érzések, gondolatok nélküli lényről van szó.

Már a születésük után rövid idővel is megkülönböztethetők egymástól a testvérek a viselkedésük alapján: míg egyikük legszívesebben egész nap szundikálna, mások a vidám bohóc jelmezét öltik magukra, s önfeledt játékuk láttán mi magunk is közelebb kerülünk saját lelkünkhöz, és egye közelebb érezzük az övékét a miénkhez, mígnem a két lélek összekapcsolódik – és így születnek meg az örök, életre szóló barátságok.

Úgy vélem, minden ember, aki kicsit is szereti az állatokat, elfogadja az állítást, miszerint az állatoknak igenis van lelke. Vajon mi történik ezzel a lélekkel a test halála után? Létezik az a bizonyos Szivárványhíd, amin átkelve találkozhat kedvencünk a régen látott barátaival és a többi állattal? Vagy együtt leszünk a túlvilágon, és együtt élünk majd tovább egy szebb helyen? Minden gazdit foglalkoztat a kérdés.

A Kutya.hu oldalon a buddhista és zsidó vallás képviselőinek gondolatait olvashatjuk a témáról. Gershon Winkler rabbi szerint “minden emberi és állati lénynek lélek adatott, s minden lélek visszatér teremtőjéhez.” Pema Wangak láma így írt : “Hitünk szerint minden embernek és állatnak van öntudata, de ez nem jelenti azt, hogy egyformák vagyunk.”

„A szent írások arra tanítanak minket, hogy a megvalósulása annak a nagyszerű tervnek, amely Isten szívéből és eszméjéből ered, körülöttünk mindenkire érvényes, nemcsak ránk.” Ezt Ferenc pápa mondta a közelmúltban a velencei audienciáján. Beszédében, amit az élet és halál kérdéséről tartott, arra utalt, hogy a mennyország kapui az állatok előtt is nyitva állnak, hisz ők is Isten teremtményei.

Nem csak a pápa álláspontja, de a egész téma is nagy vitákat gerjeszt. Egyáltalán maga a kérdés: van-e az állatoknak lelke? És ha igen, mi történik a test végső elgyengülése után? Az elképzelések vallásonként, hitenként, elméletenként változnak. Mindenkinek a maga feladata eldönteni, melyik elképzelést érzi magáénak,melyikben tud hinni.

Nem tudhatjuk, hova kerül a lelkük és a mi lelkünk. Találkozunk-e még valaha? Függetlenül attól, miben hiszünk, létezésünk alapja, cselekedeteink mozgatórugója legyen mindig a szeretet, melyet életünk során adunk és viszont kapunk. Bízzunk benne, mormoljunk el egy imát, vagy keresztbe tett ujjal “drukkoljunk” azért, hogy minden szeretett négylábú barátunk a mennybe kerüljön. Hiszen nélkülük nem is lehet olyan mennyei hely a mennyország!