Egy terápiás kutyának a sérült gyerekekkel való foglalkozás nem újdonság. Nap mint nap találkozik a feladattal, hol enyhén, hol közepesen, hol akár súlyosan sérült gyerekeket foglalkoztató csoportba hívják ezeket a -nagyon komoly kiképzésen átesett – kutyákat. Ez a csütörtök délután a Damján táborban azonban mégis valami egészen más volt. A kifejezetten sérült gyerekek „üdültetésével” foglalkozó Damján Táborban mintegy 100 sérült fiatal és idős tölthetett el egy hetet. Az egyhetes kikapcsolódás egyik délutáni programjaként érkeztünk meg az Azúr Segítőkutyás Egyesület 8 terápiás segítő kutyájával, hogy egy kicsit mi is szebbé varázsoljuk a táborlakók napját. De ennek majdhogynem épp az ellenkezője történt – ők varázsolták szebbé a mi délutánunkat. Azt a fogadtatást és hangulatot, lelkesedést és izgalmat, ami várt minket ezen a délutánon, nem lehet szavakba önteni.

A délután szereplői: Maci, Brúnó, Zen, Gyufa, Odi, Orka, Nessie, Winter

Igazán forró, közel 40 fokos kánikulában telt az egész hét, így félve indultunk el aznap, vajon hogyan fogják a táborlakók – és a kutyák – bírni ezt a maratoni délutánt. Maratoni, hiszen a 100 sérült táborlakó 100 személyes segítőt is kapott, akik a különböző programokra kísérték őket, így mintegy 200 ember számára tartottunk kutyás foglalkozást. A táborlakók egész héten több csoportba osztva vettek részt a különböző programokon, ahol enyhén és közepesen sérültek, látás- illetve mozgássérültek egyaránt kerültek egyazon csoportba. Ezt a felosztást a kutyás délutánon is megtartottuk: a már összeszokott, kb. 15-20 fős csoportoknak tartottuk a foglalkozásokat.

A kutyákkal való megismerkedést követően közös dalolással indítottuk a délutánt, ahol a résztvevők már régóta ismert pajtásokként énekelték a jól ismert mondókát a kutyusoknak.

A reggeli tornának is beillő kis gyakorlatsorral kicsiket és nagyokat is megmozgattunk, ahol az volt a cél, hogy a résztvevők – akiknek olykor minden egyes mozdulat nehezükre esik – ugyanazokat a mozdulatokat csinálják, mint a kör közepén álló kedvencek. Igazán nagy siker egy-egy ilyen feladatnál, amikor a nehezebb mozgáskoordinációjú betegek is próbálkoznak utánozni a kutyus mozdulatait.

Az igazi izgalom és kaland ezután jött. A bemelegítés után több részből álló sorversenyben mérhették össze erejüket a táborozók. Sérültségi szintnek megfelelően kerültek teljesítésre a különböző feladatok, melyek végrehajtásában a kutyák is nagy szerepet kaptak: a hullahopp karikán való átbújást követően, az örvénylő szlalomrengeteget hű kutyatársukkal közösen meghódítva jutottak el a bűvös ládához, amelybe beledobva a mágikus gömböt ért véget a feladat. Ráadásként vissza is hozathatták a kutyákkal a gömböt szimbolizáló labdát – elmondhatatlan milyen boldogságot csalt a résztvevők arcára, amikor a kutyusok az ő kedvükért hozták oda nekik a játékot.

Kutyafelvezetőként valamennyien nagyon sok és igazán megható pillanat szemtanúi voltunk már munkáink során. A mostani tábori sorversenyek legérzelmesebb pillanata azonban mégis az volt, amikor a súlyosan sérült gyerekek minden erejüket összegyűjtve igyekeztek – a tőlük telhető legjobban – teljesíteni egy-egy feladatot. A tábori és kutyás segítők támogatásával, fizikai határaikat átlépve fogták meg a kutyusok pórázát és vezették át őket fülig érő mosollyal az akadálypálya bizonyos szakaszán.

Az egyik leginkább várt feladat, amikor a táborlakók emlékeket készítettek maguknak a kutyákkal töltött délutánról. Mindenki kiválaszthatta azt a kiskedvencet, akinek mancslenyomatát elkészítve, örök emléket vihetett haza, büszkélkedve és mesélve a családjának a kutyákkal töltött délutánjáról.

Sokan készítettek lenyomatot Zennel, a malival, Gyufával a vizslával, de a leginkább közkedvelt kutyusok mégiscsak a „nagyon okos” retrieverek voltak – Odi, Winter és Brúnó hagyta maga mögött a legtöbb mancslenyomatot, így lopva be magukat a legtöbb táborlakó életre szóló emlékei közé.

Amíg a táborozók egyik fele az otthoni emlékeken ügyeskedett, másik felük a tábori csapatok emlékplakátját készítette el: a csapatonként külön-külön elkészített plakátra a kiválasztott kutyus sziluettje mellé mindenkinek felkerült a kézlenyomata – így örökítve meg a csapat nagyszerű teljesítményét.

Amikor már azt hitték, itt a kutyás program vége, és láttuk a szomorkodó tekintetet a játszó gyerekek arcán, előhúztuk a ráadás feladatnak szánt evőverseny szükséges eszközeit. Sikoltozva és ujjongva nézték a gyerekek, ahogy előkészítjük a versenyzők és a kutyusok helyét, és igyekeztek minél hamarabb jelentkezni a feladatra, hogy megmérettethessenek kutyusainkkal. Az evőversenyben résztvevőknek egy földre rakott tányérról kellett a ráhelyezett zizit hamarabb megenniük, mint a kutyusnak az ő tányérjukra helyezett jutalomfalatokat.

Egy általános kutyás terápiás foglalkozásra való felkészülés nem 10 perc. Nagyon sok tényezőt kell figyelembe venni: többek között a résztvevő kutyusok és sérültek lehetőségeit, a helyszínt, a résztvevők számát, stb. A mostani délutánra való felkészülés során „csak” egy névsorunk volt, amiből próbáltuk összeválogatni, vajon milyen feladatnak, játéknak örülhetnek a táborlakók, vajon milyen feladatot tudnak a lehető legtöbben megoldani.

A táborlakók nagy részét nem ismertük korábbról, nem volt velük személyes kapcsolatunk, nem tudtuk, mire képesek vagy éppen mennyire félnek a kutyáktól. Nem tudtuk, hogy egy ekkora létszámú táborban, ilyen melegben mire számíthatunk. De az a hangulat, az a fogadtatás és az a szervezettség, amivel a Damján Táborban találkoztunk, minden várakozásunkat felülmúlta. Még máig is hihetetlen számunkra, hogy ezt a tábort önkéntesek tartják össze, minden egyes segítő, aki a sérült lakók mellett van, teljes mértékben önkéntesként tölt itt el egy hetet és segít a rászorulóknak. Viszonzásként „csupán” óriási hálát és messzemenő szeretetet kap, amivel ezek a sérült emberek kifejezhetik tiszteletüket és érzéseiket az egész héten mellettük állóknak.

Fura ezt leírni, de szinte egy pillanatig sem éreztük az ott eltöltött idő alatt azt, hogy esetleg ezek az emberek mennyire hátrányos helyzetűek, mennyire rossz nekik. Ezek az emberek annyira boldogok és felszabadultak voltak, hogy szinte nem is akartuk elhinni.

Az a hangulat, ahogyan egy-egy feladat közben biztatták egymást, vagy ahogy a kutyás foglalkozás után a „Ki mit tud”-ra készültek és adták elő a közös produkciókat – tanítani való. De ezek az emberek ezt nem tanulták… ez nekik teljes mértékben szívből jön. Mi csak pár órát voltunk ott, de mindannyian egyetértettünk abban, hogy aki csak egy minimális időt is eltölt ebben a táborban, annak megváltozik a gondolkodása… nekünk megváltozott…

Minden elismerésünk a szervezőknek, köszönjük, hogy ezt az élményt átélhettük velük közösen!

SJ