Megint autópálya! Megint kutyamentés. Rádióriportra igyekeztem, megkésve… pedig egy állatvédőnek számolnia kell azzal, hogy korábban induljon el a megbeszélt időpontokra, mert dolga akadhat útközben.
Az M7-es autópálya Polgárdinál lévő lehajtójánál egy hirtelen ötlettől vezérelve lekanyarodtam, mondván: arra rövidebb lesz! Jobbra tőlem egy szervizút tűnt fel, és az első pillanatban is jól felismerhetővé vált számomra egy fekvő, nagytestű kutya. Autópályák közelében fekvő kutyák bennem rossz emlékeket idéznek, így egyből nyomtam egy rövidet a dudán, mintegy ellenőrizve, hogy „ébreszthető-e” még a kutyus. Valamit mintha mozdult volna rá.
Leparkoltam, és elrendeztem a csomagtartót a kutya fogadására, majd póráz a kézbe és gyerünk.
Kaja is volt a zsebemben. Már messziről beszélni kezdtem hozzá, és előkészítettem a mobilomat, hogy fényképezni tudjak, ha megugrana. Legalább egy kép maradjon róla.
Német vizsla volt. Hatalmas, jól táplált, és csak a szemeivel követett. Többször megálltam. Gurítottam neki pár falat száraz kaját, mert már láttam, hogy félelem is van a szemeiben.
Mellé érve kedvesen beszéltem hozzá, és áttanulmányoztam a blökit. A jobb hátsó lába nagyon dagadt volt. Sehol semmi vér. Sőt, pár kaját kedvetlenül felvett a földről, majd a tenyeremből. Nyakán a láncnyakörvet kihasználva már rajta is volt a póráz. Felcsillant egy pillanatra a szeme. Látszott, hogy szép emlékeket idézett benne. Ezt kihasználva csak enyhén meghúztam, és mondtam, hogy „na gyere, menjünk!”
Nagyon nehezen állt fel. A lába, ha nem is nyílt sebbel, de ripityára volt törve, és lazán lifegett.
A kocsiig kb. 20 méter volt. Azt már akkor láttam, hogy ezt lábon nem tesszük meg. Többször biztattam, majd át is karoltam. Semmi fájdalom, semmi morgás. Ez kicsit megnyugtatott, így inkább óvatosan felemeltem, és már vittem is az autóba. Koller doktor már várt Berhidán. A chipet leolvastuk, és persze nem volt regisztrálva. Viszont valaki két német vizslát keresett a környéken. A számot rövid érdeklődés után megkerestük, és a vélt tulaj hangosan hallózott bele a telefonba. „Igen, egysoros lánc van rajta! Fügének hívják!”
Szinte egyszerre kiáltottunk fel a rendelőben: „Szia, Füge!”
Aztán csoda történt a félszeg kutyaarcon. Fülét felhúzva ráncai egybeszaladtak, és értetlenkedve, némi reménnyel a tekintetében nézett ránk, idegenszagú emberekre: vajon honnan ismernek engem?
Sajnos ketten voltak. A lánytestvére nem került elő, pedig sokan kerestük. (Azóta a testvére egészségesen hazakerült)
Füge lábát már aznap megműtötték. Köszönjük az Ebárvaház a gazdátlanokért minden segítőjének a támogatást!
