Helga emlékére…
Ma reggel szomorúan hívott kolléganőm. Helga elment. Mondhatnánk, hogy idős volt, lábfájós, és hogy nagytestű kutyusok nem élnek olyan sokáig…, de nem mondjuk. Csak végtelenül szomorúak vagyunk. Nem a gyász miatt, azt feldolgozzuk. De annál szomorúbb nincs egy állatmentő életében, mint amikor azt kell látnia, hogy védencének nem sikerült. Annyira drukkoltunk Helgának! Hűségesen szolgált valahol, házat, udvart őrzött. Aztán jöttek a kis fájdalmak, már nem volt olyan fürge, néha sántikált, nem bírták őt a lábai. Nem kellett már. Gyepmesteri telep, végállomás. Onnan hoztuk el őt, és ő újra élt. Lelkes volt, rehabilitáltuk, lett nálunk pajtása is, Artúr, akivel szívesen bóklásztak együtt a kifutóban. Trénerünk elérte, hogy Helga gyönyörűen sétált az utcán. Egy hangja nem volt, amikor ugatták őt a kerítés mögül. Fegyelmezett, nagyon okos kutya volt. De a legfontosabbat nem tudtuk megadni neki. Nem lett többé saját családja. Öreg volt, és túl nagy… senkinek sem kellett.
Helga ma reggelre elaludt. 🙁
Kérlek benneteket, gondoljátok meg, mennyire önző dolog, ha öreg kutyust azért nem fogad be valaki, hogy neki magának ne legyen fájdalom, amikor majd el kell őt engedni! Hiszen nekik az a néhány szép év, amit még gazdinál tölthetnek, mindennél nagyobb ajándék. Fogadjatok be idős kutyát, hogy ne kelljen több HELGÁNAK, ARTÚRNAK, DOLFINAK vagy BONNIENAK a menhelyen elaludni!
Hogy Helga emléke is Bennük élhessen tovább…
B.A.
