Egy újabb reggel…
Madárcsicsergésre ébredek, kifekszem a házikóm elé. Az első napsugár simogat.
Kicsit nehézkesen totyogok ki köszönteni a madárkák énekét, gyorsan szaladnak az évek…
Kicsit ez is fáj, az is fáj, ahogy telnek az esztendők, de nem csüggedek… Tudom, hogy a madárdal után nem sokkal jönnek az én drága Gondozóim és sétára indulunk.
Sokáig reménykedtem, hogy majd egyszer az Igazi Gazdival térhetek haza!
Sokáig indultam hosszú sétákra a kedves Sétáltatókkal, hátha majd most!
Most belém szeretnek és haza mehetek!
Vártam és vártam, boldogan ültem, feküdtem, pacsit adtam a vezényszóra, de a Gazdi nem jött… Vártam és vártam, míg bájos pofim porcukros lett, nehézkesebb lett a járás és már a labdát sem tudtam vissza vinni olyan sebes amazonként.
Elteltek az évek…
Talán a Gazdi sosem jön,.. bár minden reggel ott a remény.
Kedves mama, így hívnak már.
Szép lassan, a menhelyen töltött 7 év alatt nyugdíjas anyókává váltam. Hiszek még a Gazdi érkezésében, talán csak eltévedt útközben.
Ébrednek a madárkák, kifekszem, hallgatom őket, lassan érkeznek a Gondozóim. Talán ma már a Gazdi is!
További írások a blogunkon, nézzetek be, érdemes!
