Chester kutyusunk Húsvét napján elhagyott bennünket, már a Szivárványhídon túl rohangál. Egyik munkatársunk (V.L.) soraival búcsúzunk most Tőle:
„Nem jó ez így.
Ezidáig, ha reggelente beértem dolgozni és a kennelsorok ajtaján belépve vártam, hogy ötven eb zendítsen rá harsógó köszöntésére, s eközben megláttam egy üres kennelt, másfajta érzelmek dúlták a lelkem.
Hiszen általában az üres kennel jót jelent, mert egy kutya révbe ért, és bár minden ilyen alkalomkor egy kicsit belehalunk, hogy egykori védencünk már nem minket imád, hiányát feledteti az a melengető jó érzés, hogy immáron a kis árva gazdára lelt és boldog.
De most nem így van. Most az üresség látványa fájó, mardosó, s nem akar múlni.
Minden kutyák Buddhája, a mérhetetlen türelem és kedvesség mintaképe, a mi kedves, öreg, mosolygós Chesterünk nincs többé!
Most italunk a könny, kenyerünk pedig a bűntudat.
Lelkünk nem lel megnyugvást azáltal, hogy azt gondoljuk, a szivárványhídon túl minden kutya boldog…
Nem! Te itt érdemelted ki a boldogságot, és furdal a lelkiismeret, hogy nem tudtuk megadni neked!
Bocsáss meg! Bocsásd meg, kedves, öreg barátom, hogy utad a hídon túlra kínokkal volt kikövezve! Bocsásd meg, hogy nem tudtunk segíteni, hogy egyszerűen csak álomba szenderülj – végleg.
Játszópajtásod, Jázmin sem találja a helyét. Csak fekszik a rács mögött, s leszegett fejjel nézi a kaput, várva, hogy a nyílásban öreg barátja őszes-fekete, mosolygós képe jelenik meg, nyomában egy ember, aki éppen sétából hozza vissza pórázon az öreg harcost.
Ha nyílik a kapu, reménykedve felkapja fejét, majd látva, hogy nem Te jössz, a kis buksi csalódottan visszahull a keresztbe tett mancsokra. Ha bemegyek hozzá, bújik, mint egy macska, s okos szemében ott a lelkembe markoló kérdés:
„-Hol az én szomszédom? Hol a barátom?”
Próbálnám nyugtatni, de nem jön ki hang a torkomon. Így inkább átölelem és együtt siratjuk némán, hang nélkül Őt.
Lelki szemeink előtt megjelenik kedves pofája, hetyke tartása, fiatalokat megszégyenítő energiája. Ahogyan labdázik, vagy hogyan hunyorogva élvezi a simogatást vagy a tavaszi nap melengető sugarait. Ahogyan imádattal néz ránk, emberekre…..és közben mosolyog, mosolyog és mosolyog!
Maradj hát így meg bennünk, kedves, öreg ősz apó!
Minden jót neked odaát!”
(VL)
