Csütörtökön a megszokott sétaútvonalunkon Zafirával és Cooperrel találtunk rá erre a tüneményes kiscicára a letört faágak alatt. Ott sírdogált magányosan… Amint észrevett minket, azonnal jött, bújt, dorombolt, és közben reszketett, mint a nyárfalevél. Bár nincsenek cicáink, mert nincs hová tenni őket, de nem hagyhattuk magára. Batyunak neveztük el, mert folyamatosan valakinek az ölében volt. Délutánra szerencsére gazdit is találtunk neki, egyik sétáltatónk vitte haza! Ezúton is köszönjük Kata! Légy boldog kicsi Batyu!
